Amikor kisgyerek az ember, mást sem akar, csak végre elég nagy lenni, hogy bizonyos dolgokat csinálhasson, amiket gyerekként tilos. Például önállósodhatjon, döntéseket hozhasson, ne kelljen este 10-re hazaérnie. Mikor elég idősek vagyunk ahhoz, hogy beléphesünk a felnőttek világába teljesen odaleszünk a tudattól és indulhat is az ereszd el a hajamat. Ezzel már csak az a baj, hogy mikor belépünk még nem feltétlenül tudjuk, hogy a felnőttek világához nem csak életkor szükséges.
Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy mivel nekem is eléggé gyermeki lelkem van, jobban kijövök a gyerekekkel (ez alatt a kisgyerekeket értem), mint a felnőttekkel. A gyerekek egyszerűbbek, egyenesebbek. Nem kell a mögöttes tartalomra figyelni és a problémák is általában könnyen megoldhatóak. Sosem kell résen lenni a hátulról közeledő késeket illetően, illetően ha rosszat akarnak, akkor az egyenesen csinálják, nem közvetve, gáncsoskodásokkal a hátunk mögött. Ha pedig kérdezzük őket, válaszolnak. Akár tetszik a válasz, akár nem. Nincs diplomatikus megoldás, nincsenek finom kifejezések, nincs szépítés.
Igen, a felnőttek világa ehhez képest nehéz és bonyolult. Sosem lehet tudni mikor fordul szembe veled egy éppen eddig melletted futó kolléga, barát. Az érdekek, a játszmák bármit felül tudnak írni, méghozzá bármi áron. Lavírozni pedig igen nehéz. Akinek ez jobban megy, olyan pozícióban is van. De vannak olyanok is, akiknek ez egyáltalán nem megy.
Szoktam olvasni ezeket a bölcsességeket, hogy annak idején még nem volt ilyen a világ, a becsület ért valamit és így tovább. Nem azt mondom, egy ilyen világban én is jobban ellennénk, és lehet sírni a régi után, példálozva hozni, de ez már elmúlt. Most nem ilyen világ van, még akkor sem, ha annyira küzdünk is ellene. Persze küzdeni lehet. De arra is figyelni kell, hogy aki nem akar valamilyen szinten akklimatizálódni, alul marad. Ez alatt nem feltétlenül csak az anyagi javakat értem. Lehetsz te akármilyen becsületes, ez még nem fog visszatartani másokat attól, hogy rajtad taposva érjék el céljaikat. Mert neked ez becsület, de nekik meg a mindegy kategória, csak érjük el a célt. Eldöntheted, hogy sámli leszel mások lába alatt, vagy te állsz rájuk. Ez nem szép. De ez a felnőttek világa.
Ami viszont még ennél is jobban elborzaszt, a felszín alatt megbújó valódi világkép. Ugyanis elképedve élem meg minden nap, hogy megy a pletyka a háttérben másokról, a hátuk mögött. Amit látunk egy kép a céltudatos, komoly felnőttekről, de ha lekaparjuk a cukormázat, bizony meglátjuk, hogy kivel bújtunk ágyba. Pont ennek kapcsán jutott az eszembe az ókori római mondás, miszerint: „kenyeret és cirkuszt”. De ekkorát?
Egyébként hozzá kell tennem, hogy olyan környezetben dolgozom, ahol túlnyomórészt férfiak vannak. Mondjunk egy 95 – 5%-os arányt férfiak és nők között. A nőket ismerem. Magam is az vagyok. De a férfiaktól saját elmondásuk alapján ennél azért jóval többet vártam. Tisztelet a kivételnek, nem akarok általánosítani, sem a férfi-, sem a női társadalomra. De akárhonnan is nézzük, mind emberek vagyunk.
A másokról való susmogások mellett pedig látok még dolgokat is. Amikor leskelődnek, hallgatóznak mások beszélgetése után. A biológiai térfigyelőrendszer pedig nem csak női kivonatban kapható, és életkorfüggetlen.
De ami még ennél is viccesebb: mint az óvodában. Mutogatni másra nagyon könnyű, használja is a technikát mindenki. Főleg ha valami probléma üti fel a fejét. Vannak olyanok, akik ilyenkor persze tartják a hátukat, tényleges felnőttekhez méltóan. Tisztelet nekik (általában tisztelik is őket). De azok ellen keményen fel kell szerelkezni, akik inkább a mutatóujjukat szeretik használni problémamegoldó-készségük vagy csapatmunka szellemük helyett. És ez utóbbiból van sajnos több.
Szóval nyüzsi, pletyi, csináljunk bolhából elefántot, másokra mutogatás, árulkodás anyucinak (főnök). Persze mindezt nagyban, hogy lehetőleg egy egy félrecsúszás befolyásolja az életünket vagy másokét. Vagy éppen tönkretegye azt. Ez a legdurvább eset.
Mindenki maga döntheti el, hogy mekkora részt vállal magára a felnőttek játszmájából. Mindenki érzi hol vannak a határai, mit vagyunk még hajlandóak megtenni céljaink elérése érdekében és mit nem. Természetesen általunk szabott határaink gátolhatnak is minket. Érdemes ilyenkor felülbírálni azokat, esetleg mérlegelve új vonalakat húzni. Mindeközben pedig próbálunk nem ugródeszkát nyújtani másoknak. Sajnos ez sok esetben nem sikerül, hiszen mindig is lesznek olyanok, akiknél nem léteznek határok. De akkor is, valahogy meg kell találnunk magunkat a rendszerben és élhetővé tenni magunknak azt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: