A Halloween “ünnepélyével” én már Németországban találkoztam, gyerekkoromban még otthon nem volt szokás ezzel foglalkozni. Először bennem is ellenvetések voltak az egész szükségességét és lebonyolítását illetően, elvégre én is magyar vagyok, és mint olyan, abban a felfogásban nevelkedtem, amit nagyon sokaknál látok ma is, de már úgy gondolom, hogy ez nem feltétlenül és nem mindig jó. De mielőtt saját magam véres jelmezévé válnék olvasóim által, elmondom, hogy én hogy látom a Halloweent.
Ez egy Amerikából átszökött ünnep. Vagy szokás. Ki ahogy nevezni akarja. Legalábbis ezt hallom nagyon sokaktól. Illetve azt, hogy kategórikusan elutasítják az emberek, merthogy itt mindenféle Halottak Napjáról, Mindenszentekről (és egyébként sokaknál érzek ebben a témában valamiféle vallásgyalázást ist, értem ez alatt, hogy kifejezetten sértésnek veszik a Halloween puszta létét is) megy a szóbeszéd és a többi. Pedig az előző mondataim tartalom szempontjából több sebből is véreznek. Lássuk ezeket sorra:
Tehát láthatjuk, hogy itt bizony nagyon nagy fogalomzavar van és minden évben, mikor meglátom ezt az ünnepegyüttest vagy a köpködést a Halloweenre, elszomorodom. És végre eljutottam a mondandómban odáig, hogy elmagyarázzam miért!
A másik a töklámpás. Ugyan Amerika csinált belőle olyan töklámpást, ami a mai köztudatban van, de ez sem amerikai találmány. Hanem egy ír legendára vezethető vissza, egy Jack O’Lantern nevű részeges kovácsról. És itt is csak arra tudok gondolni, hogy hogy csüngenek a gyerekek ilyenkor az eseményeken, mikor is tökfaragásra kerül a sor. Ötletelés, könyékig elmerülés a tökben, miközben a belsejét pucolják kifelé, nevetés és végül a megszülető mű, a töklámpás, aminél még egy kicsit a tűzzel is lehet játszani.
És hogy min csodálkoztam még el? Mikor anyukám elmesélte, hogy amikor ő gyerek volt, akkor bizony az ő édesanyjával volt, hogy faragtak tököt. Hogy ezt velünk miért nem csinálta nem tudom, pedig nem lett volna ellenemre, de mint mondtam, akkoriban, mikor én voltam gyerek nem volt divat, senki nem csinálta. De úgy látszik előtte igen!
Illetve ott van még a sütisütés, ahol lehet csokival, mandulával és ami még kézbe kerül játszani, alkotni, ellopni finom alkotóelemeket, és végül elborzadni a műveken, amik végül is finomak.
Úgyhogy akármilyen ellenérzések is legyenek bennem, azért elgondolkodtam a dolgon. Valóban megtagadnám ezt az élményt a gyerekemtől, miközben a többiek együtt mennek csokit gyűjteni, lámpást faragni, ijesztgetni, nevetni, kacagni? És mindenek fölött nekünk (leendő) szülőknek is nem egy fantasztikus alkalom arra, hogy gyermekeinket lefoglaljuk? Hogy mi is összeüljünk és eltöltsünk egy kellemes estét, miközben a gyerekek egymást fárasztják le és egyébként is, másokhoz átmenni és felrúgni a hétköznapi szabályokat mindenkinek mennyire jól tud esni!
És mi van a fiatalabb korosztállyal? A tinikkel, fiatal felnőtekkel? Nos, ugyanaz, mint a gyerekekkel, csokis ijesztgetés nélkül, kicsit több bulival.
Úgyhogy nem ítélem el a Halloweent és ha odáig jutok, bizony nagy banzájt csinálok belőle a leendő gyerekekeimmel, a leendő gyerekeimnek és pajtásaiknak, szüleiknek. Méghozzá úgy, hogy sem a Mindenszentjeimet, sem a halottaim napját és ezzel együtt a hozzájuk kapcsolódó érzéseimet sem rongálom ezzel!
Én így látom a Halloweent. Örülnék neki, ha minél többen gondolnátok úgy, hogy ez nem az az ünnep, amit komolyan kell venni, amit valóban ünnepelni kell, főleg nem az, ami akármit is meggyalázna vallási szempontból. Ez az az ünnep, amikor elengedhetjük magunkat, és bohóckodhatunk egyet, mosolyt csalva magunk és szeretteink arcára, még ha rajtunk, nem pedig velünk nevetnek is. Nem éri meg?
