Nem tudom hány ember mondhatja el magáról, hogy szereti azt, amit csinál. Végülis minden melónak megvan a jó és a rossz oldala, összességében mindegyik szerethető. Valamiért. Egyébként nagyon jó azoknak az embereknek, akik szeretik a munkájukat, mert megtalálták azt, amit valóban csinálni akarnak és ez nem csak elismerést hoz, de sikerélményt és boldogságot is.
De sajnos ez nem mindenkire igaz. Amikor fiatalabb voltam kérdezgettem apukámat, hogy szereti-e azt, amit csinál. Nem is emlékszem pontosan mit válaszolt, de azt hiszem a munkáját éppenséggel mindig is szerette, esetleg a társasággal, a főnökkel volt baja. Aztán mikor kint dolgozott a kertben is kérdeztem párszor. A válasza nagyjából mindig ugyanaz volt. Elvan vele. Aztán végül házépítésre (pontosabban nagyobb részt felújításra) került a sor, és amikor olyan részeinél tartott, amit én ugyan nem szívesen csináltam volna is megkérdeztem. És szereted-e a házat építgetni? Ekkor azt válaszolta, hogy szereti a fene, de meg kell csinálni és kész.
Azt hiszem ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy bizony a munka nem a szeretem nem szeretemről szól, hanem hogy meg kell csinálni, tetszik, nem tetszik. Minél gyorsabb benne az ember, annál hamarabb végez és csinálhat esetleg olyasmit, amit tényleg szeret. Legalábbis a házimunkára ez nagyon is illik. No de mi van azzal a munkával, ami a megélhetést adja? Ha még azt is veszem alapul, hogy 8 óra után hazamehet az ember, akkor sem lesz a gyorsabb munkától rövidebb a munkaidő. És ha valaki ezt a 8 órát nem szereti?
Egyébként fogalmam sincs kinek van 8 órás munkaideje. Már a gyári munkásokon kívül persze. Igaz, a robotolást éppen elég 8 órában is kibírni, nem is tudom hogy csinálják, de az biztos, hogy én nem bírnám. Szokták volt mondani, hogy “a muszáj nagy úr!” Nem tudom ki hogy van vele, de van, hogy igazán megpukkadhatna ez az uraság éppenséggel ott ahol van…
Ismerek olyanokat is, akik viszont nagyon jól elvannak a munkájukkal. Hogy a szélsőséget vegyem, találkoztam már olyanokkal, akik még a saját munkájukból is kigyomlálják, ami nekik nem tetszik és nem szeretik csinálni. Ezt kifejezetten luxusnak tartom, mert bizonyos dolgok igenis hozzátartoznak egy munkakörhöz, de hát ha megengedhetik maguknak, hogy ezeket rástrófolják másokra… Nem csak a főnökökről beszélek. És biztos vagyok benne, hogy főnöki pozícióban is vannak olyan pillanatok, amiket a hátunk közepére sem kívánhatnánk, valamint ezek az emberek is valahogy eljutottak eddig a székig. (Most az öröklést hagyjuk ki a témából.) De azt hiszem mindannyiunk örülne annak, ha olyan munkát végezhetnénk, vagy csak azt a részét a jelenleginek, amit tényleg szeretünk. Hogy miért?
Ha a 8 órás munkaidőt is vesszük alapul, ez már 1/3-a a napnak, amit a munkahelyen tölt az ember. És ez általában csak több lehet, kevesebb ritkán. Ha nem szeretjük, amit csinálunk, nem jövünk ki a kollégákkal, nem érezzük jól magunkat, akkor elmondhatjuk, hogy napunk jelentős részét bizony olyan környezetben töltjük, ami nem megfelelő a számunkra. Ez se sikert, se jóérzést, se boldogságot, se elismerést nem hoz. Akkor miért csináljuk? Mert muszáj.
De ettől függetlenül. Legyen bármi is a dolgunk, feltehetjük magunknak a kérdést. Szeretjük mi ezt csinálni?
Illetve ami még fontosabb. Ha nem, akkor mit tennénk ellene? És miért nem tesszük?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: